A Tapolcai medence legészakibb településén Zalahalápon vagyok, itt van a Haláp. Jöttem megnézni a tavaly augusztusban átadott "Ébredő Vulkán" elnevezésű szoborparkot, amit Balanyi Zoltán és Rhea Marmentini szobrászművek álmodtak és valósítottak meg a lezabált hegy tetején.
Tényleg lezabált! Olyan, mintha egy hatalmas, kövér dinoszaurusz megette volna a hegy gyomrát és csak a széleit hagyta volna meg. De legalább meghagyta!
Így mindenki számára jól láthatóvá válik, hogy hajdanán a Halápnak is olyan formája volt mint a túl hypeolt Badacsonynak vagy a Szent György-hegynek.
A vulkán csonkolása persze nem egy túlfejlett T-rex műve volt. Ez még egy annál is hatalmasabb állat kitartó munkájának köszönhető, hiszen több mint 70 évig bányászták belőle a legkeményebb bazaltot.
Nézem ezt a szerencsétlenül járt tanúhegyet, arra gondolok, hogy biztos nagyon dühös lennék, ha a például Szent György-hegyet fölözték volna le, vagy a Tóti-Gulács páros emelte volna kalapját, vagy ne adj isten, az összes közül a szívemhez legközelebb álló Hegyestűt tüntették volna el teljesen a színről. Így kitudok egyezni a Haláppal. Elgondolkozom, szegénynek tényleg hánytatott a sorsa, ha még én sem állok ki mellette.
Sűrű mantrák arról, hogy "valamit valamiért" meg a "szükséges rossz"az olyan jó rossz
(A II. Világháború után az itt kitermelt bazaltból épült fél Dunántúl út- és vasúthálózata, de jutott belőle a régi M3-ra és még a Ferihegyi kifutóra is.)
Egy fontos dolgot nem említettem. Egy héten belül már harmadjára jövök fel ide. Egyrészt mert megtehetem, másrészt, mert valami nekem még nem stimmel a hellyel. Egyszerűen még nem érzem kerek egésznek. Közben tudom, hogy nem szerethetünk minden egyes helyet ugyanúgy sőt, például a Velencei-tóhoz mégegyszer hat lóval sem tudnának elvontatni,
de azt nem tudom elfogadni, hogy egy balatoni tanúhegynek ne legyen helye a szívemben.
Szóval PART 3: irány a hegy. A temető mellett vezet felfelé egy kövezett út, tábla hirdeti "Bánya út". Egy kanyar jobbra, két oldalt házak szép szőlővel és jobbra már fel-fel tűnnek a testvérek, jól kivehetőek a Tapolcai Y-házak is és persze minden mögött a Balaton.
Az út eltéveszthetetlen, így legalább oda sem kell figyelni merre menjek. Közben eszembe jut, ha csinálnék valami nagyon kellemes dolgot a hegyen, talán jobb szívvel tudnék rá gondolni. Osztok szorzok, régen 358 m magas volt, ma már csak 291 m, és vannak országok, ahol ez csak egy dombnak számítana, az út emelkedik, de nem elviselhetetlenül, és a végén van parkoló, szóval a jó cél érdekében akár még egy nem túl jó kondiban lévő valakit is felcsalhatnék szerelmeskedni. Csak vicceltem, ezt anyám is olvassa! De ami azt illeti az út végén tényleg van parkoló, piknikező hely és vízvételi lehetőség is, szóval a nem gyakorlott túrázók, kisgyerekesek is bátran nekivághatnak.
Felérek, kikerülöm a sorompót és már látom is az indítótáblát. Ez is egy újdonság.
Tavaly májusban adták át a 10 állomásból álló tanösvényt, ami bemutatja a hegy növény-és állatvilágát, mikroklímáját, Haláp az óriáslány legendáját és a bányaművelés során létrejött geológiai érdekességeket.
(Ami azt illeti a Hegyestűnél is így kezdődött. Pár évvel ezelőttig még szabadon jöttem-mentem, néhány hete meg nem győztem keresni a maszkom, hogy beállhassak a sorba belépőjegyeket váltani.)
A tanösvényt egyébként mindenképpen érdemes végigjárni, tátva tud maradni az ember szája a sokszínűségtől.
Az egyik pillanatban még mindenfelé védett fajok virágait látjuk a fakó gyepen a következőben pedig besétálunk egy mesébe illő erdőrengetegbe, ahol csak a félhomályt tűrő páfrányok és ujjnyi vastag moha alatt üldögélő bazaltóriások vannak, amik ha egyszer megmozdulnak, annyi a végtelen csendnek.
Ez a hegy északi oldala, ide nem ért el a bányászat. Kiérve aztán látni a durva beavatkozásokat a hegy testén, kráterek, tornyosuló kövek. Egyszerre sajnálkozom és gyönyörködöm.
Megnézem amiért jöttem: az "Ébredő Vulkán" szoborparkot! Azt olvastam valahol, hogy a két művész amíg alkottak gyakorlatilag itt éltek a hegyen. Lesz ami lesz, egyszer feljövök és itt alszom én is, akkor végleg megpecsételődik majd a sorsunk.
A szobrok alapanyagául természetesen bazaltot választottak, a cél pedig a tájseb enyhítése volt. Nézek ki a fejemből, arra jutok, hogy végül is, tetszik amit látok, csak azt nem értem, akkor miért olyanok pörögnek a fejemben, hogy halottak everywhere, ez egy temető és én még egy mécsest sem hoztam.
Persze, itt nincs szertelen alkotás, mindegyik szobor olyan súlyos mint a feladat maga:tájrehabilitálni egy megcsonkított vulkán testét.
Ahová nézek mindenütt mélyről jövő, ősi szimbólumok mégis küzdök azzal, hogy hatásvadász, túl direkt, túl zsúfolt.
A panoráma viszont gyönyörű és tényleg együtt a csapat: Badacsony, Szent György-hegy, Gulács, Tóti, Csobánc, a tó.
Időzöm, forgolódom nem jutok dűlőre. Hagyom magamban érni a dolgot, ennek nem itt van a vége!
Ami biztos a Halápot visszahozták az életbe! Újjáéledt és az elkövetkezendő időszakban minden bizonnyal bekapcsolják a balatoni turizmus vérkeringésébe.
A szoborparkban lévő kövek pedig a művészeknek hála, irigylésre méltó, örök panorámás helyre kerültek. Vissza.
