Próbálom felidézni mikor volt az első talákozásunk, de pontosan nem emlékszem rá. Annyi biztos, hogy a Balaton-kerülő gyalogtúrám után volt, ugyanis azután kezdtem el nonstop Balatonizálni. Annak meg már három éve, szóval körülbelül három évvel ezelőtt. Rémlik, hogy tél volt és Raposkánál szálltam le a vonatról. Szerelem volt első látásra. Na jó, ez így nem igaz, mert
első látásra vad Google Mapsezés volt!
Ugyanis miután megpillantottam, hirtelen azt sem tudtam hova jöttem háztűznézőbe? Nyúltam a telefon után, hogy majd a barátom megmondja mi nem smakkol de szerinte minden a legnagyobb rendben volt.
A kék pöttyöcske jó helyen topogott: pontosan a Szent György-hegy lábánál.
A lányos zavart az okozta, hogy a Szent György-hegy (415 m) és a Badacsony (437 m) megszólalásig hasonlítanak egymásra. Mindkettőnek ugyanolyan koporsó formája van - amilyen volt a Haláp is- , mondhatni hármasikrek. Csak akkor ezt még nem tudtam. Azóta megtanultam, hogy itt első ránézésre sok dolog hasonlít (lásd Gulács-Tóti páros).
A dolgok hasonlósága pedig egyszerűen abból fakad, hogy itt minden kapcsolatban áll mindennel. Elválaszthatatlanul összetartoznak, egy nagy egységet alkotva.
Ebben a nagy egységben voltam anno, télvíz idején egy megszeppent kis kék pötty, ami elindult felfedezni a hegyet .
Azóta eltelt három év, valóra vált egy álom és ma már az ablakomból is csodálhatom a Tapolcai-medence leghatalmasabb tanúhegyét.
a Szent György-hegy (na, azért nem az ablakomból)
Szeretnék szisztematikusan minden ösvényének a végére érni, hogy feltérképezzem, kiismerjem, de olyan sok út fut, olyan sokfelé, én pedig olyan könnyen elcsábulok egy madárnak, egy bogárnak, egy sosem látott vadcsapásnak,
hogy sokszor csak megyek, keresztűl-kasul át mindenen, mint egy távirányítós autó, amit egy gyerek irányít.
Annyit már elértem, hogy a meglévő turistajelzések megfelelő kombinálásával a hegy összes látnivalóját felfűztem egy körtúrára. Így haladok egy darabig a Kéken, piros, zöld, sárga felfestéseken, tanösvényeken de egy-két helyen még mindig ad hoc módon döntök, hogy merre tovább. De erről majd máskor.
A Szent György-hegy a medence a legtekintélyesebb exvulkánja aminek már a neve is komoly - nem egy kismiska. A legenda szerint Szent György megölt egy sárkányt. Nem tudom igaz-e, mindenesetre szentté avatták érte és mindenhol úgy ábrázolják, hogy igyekszik a lándzsája végét ledugni egy sárkány torkán.
Megnézném azt hogy ábrázolnák, amikor megtudja, hogy derékig érő gyerekek buliból hétvégente sárkányt reptetnek a róla elnevezett hegy tetején. Muhaha.
Aki egyszer átesett a hegy varázslatán, azt többé nem ereszti. Megvan az a boszorkányos képessége, hogy könnyű szerrel eléri, sokszor még a hegytetőre se kívánkozzak!
De mi az, ami egy hegyi kecskét is maradásra bírna félúton? Hát egy kis bazaltorgona tapogatás és vulkánon ücsörgés - avagy instant töltekezés a Szent György-hegyen.
Újabban a Malom-tó környékéről indulok, mert most, hogy újra kinyitottak a helyek rászoktam a fagyira.
Az Országos Kéktúra jelzésén megyek végig a Martinovics utcán. Keresztezem a 77. sz. főutat, amit nem szeretek, de - megfelelő nadrághossz esetén - viszonylag hamar át lehet jutni.
Itt egyébként hozzá vannak szokva az autósok a hátizsákos, útszélén baktató emberek látványához úgyhogy senki sem lepődik meg.
Előttem ahova megyek: a komoly Szent György-hegy. Szemezek vele, hogy is téveszthettem össze a Badacsonnyal?
Körülbelül 2 km, amíg eljutok az Ürgelyukig, ahol majd terepre fordulok, de addig is egy vasúti útátjáró, balról a Csobánc, Tóti, Gulács triumvirátus és ha pont jól kanyarodik az út, akkor tetten lehet érni a megtévesztés nagymesterét, a háttérben terpeszkedő Badacsonyt is. Hátam mögött Tapolca, az Y-házaival és mögötte a póruljárt Haláp. A Tapolcai-medence kellős közepén vagyok.
Messziről látom a táblát "Szent György-hegy" baloldalt az "Ürgelyuk" buszmegálló, itt fordulok jobbra. Végre terep!
Jobb oldalt parkolónak nem nevezhető parkolási lehetőség, két oldalt katonás rendbe ültetett szőlők, aminek a növekedésén mérem, mikor jártam itt utoljára. Hát nem olyan rég.
Kettéválik az út, a jobb oldalin megyek tovább a Kék jelzésen. Egy balos kanyar fordít irányba, emelkedik az út. Két oldalt házak, pincék. Elérek oda, ahol Cuki lakik. Megállapítom, hogy
vagy lemerült, vagy épp ölben van, mert nem ront rám.
Cuki egy kompenzáló két AA-s csivava, aki állandó lakosa a hegynek. Előszeretettel "támad rá" gyanútlan túrázokra, látszólag minden ok nélkül. Borzolja a kedélyeket rendesen, a gazdái meg győzik csitítani, innen tudom, hogy hívják. Hát nem cuki?
A csivaván kívül egyébként még két állandó kutya lakost ismerek. Egy közepes testű, fekete kutyus és egy husky, de az ő ingerküszüböket nem haladja meg, ahogy az egyik lábamat teszem a másik után, ezért az ő nevüket sajnos még nem tudom.
Megyek, mint a tank, mert emelkedik az út. Jön az elágazó a táblákkal, igen-igen, tovább a Kéken, aztán újabb tábla nyíllal ami mutatja, ha a "Turistaházat" keresed akkor arra, azaz balra.
Egyik oldalt még mindig házak, szépen emelkedik az út, vakon is követem a Kéket.
A panoráma közben alakul, csak a hüvelykujjammal kell kitakarni a tapolcai Tescot. Brrr!
Jobb oldalon szép fehér parasztház, Kültelek u. 9. itt fordulok jobbra, ahogy a Kék nyíl is diktálja. Lépcsők vezetnek felfelé egészen a Turistaházig.
Van egy rész, ahol a lépcsők szinte mindig csúszósak, de még egyszer sem csúsztam meg, kivéve amikor felhívták rá a figyelmem, hogy "Vigyázz csúszik!" Ki érti ezt?
A Turistaháznál meg se állok, megyek, mint a meszes. Keresem a felfelé vezető meredek lépcsősort. Az út közepén már egy kűzsák hever, mintegy előrevetítve a többiek sorsát. Már jó sok éve megadhatta magát.
Egy kis pihenő tájékoztató táblával, hogy az idelátogató tudja mégis mit lát, majd újabb túlméretezett lépcsőfokok következnek, de már korláttal kiegészítve. Még jó! Van min felhúzni magam. És itt vannak! A természet monumentális alkotásai. Az égigérő bazaltorgonák.
Némelyikük, több, mint 30 méter magas. Ahol az orgonák végződnek évmilliókkal ezelőtt ott volt a lávató teteje. Ezek meg benne kis fogpiszkálók lettek, ahogy hűlt az anyag. Egyszerű, mi?
Az Óriások Pénze! A repedésektől olyanok ezek a kűzsákok, mintha pénzérmék lennének. Az óriások bazaltpénzeiket gondosan egymásra rakosgatták. Most fölénk tornyosul ez a súlyos fizetőeszköz, de - ahogy azt látni is - ingatag lábakon a gazdaság. Esetükben az erózió az infláció. Idővel bedől majd. Na, mondjuk azt azért nem várom meg itt!
Különös érzés megérinteni valami olyat, ami 4 millió évvel ezelőtt lávaként buggyant ki a Föld testéből. Miután mindent jól megnéztem, feljátszom magam a köveken és balra fordulok. Egyszemélyes, meredek ösvényen kaptatok felfelé. Balra lent az orgonák teteje. Fura. Lentről még olyan elérhetetlennek tűntek, itt meg simán kimászni a csúcsára.
Megyek tovább felfelé, kiérve aztán rálátok Tapolcára (megnyugszom, hogy van Tesconk), Halápra, de nem időzőm, jobbra fordulok egy még annál is szűkebb ösvény következik, egészségesen burjánzó fák ágaival, amik szorosan összeérnek,
oldalazva átszuszakolom magam, még pár keresetlen lépés és kiérek a fák takarásából, ekkor elém tárul a Szent György-hegy, (de az is lehet, hogy a világ?) legszebb panorámája.
A bazaltorgonák után sokan mennek el egyenesen a hegytetőre, vagy a hegy más pontjaira nézelődni, kihagyják ezt a fák által bújtatott kitekintőt, amit magamban már annyira felmagasztaltam, hogy jóformán szakrális helynek gondolom.
Itt a gyíkok is úgy masíroznak fel-alá a köveken, mintha valami papi tevékenységet látnának el és a kövi rózsa sem kínjában terem!
Na, itt aztán megkezdem a jóleső exvulkánon ücsörgésemet a meleg köveken. Ilyenkor azért lehet örülni annak, hogy nem egy forgalmas pontja a hegynek. Lehet nyugisan töltekezni.
Egy-egy ilyen Szent György-hegyi rapid randi (kb. 14 km) során mindig ez az a pont, amikor azt érzem, kéne nyomni egy pause-t a világnak és itt kéne ragadni egy kimerevített képben.
